Most kell menni, amíg nem késő! Amíg Kuba önmagát adja, jelenkori önmagát! Hamarosan az ország beleolvad a többi Karib-szigeteki ország sor(s)ába. Persze, a rum, a cukor, a szivar, a salsa és a rumba megmarad. De a nyikorgó, rozsdás autók, a romos szépségű épületek? A kubai hangulat és életöröm? Alapjaiban még nem változik Kuba. De fog!
Addig kell megnézni, amíg lehet! A kellő tisztelettel, s nem előkelő idegenként. Ez az ország semmihez sem hasonlítható! És kihagyhatatlan!
Egy olyan, egzotikusnak számító területre invitálunk benneteket, ahol ma még egymásnak feszül a megőrzött múlt és a változó jelen.
Hogy miért írtam, hogy „ma még”? Mert a múltja egyre jobban behódol a jelennek és a jövőnek. Sokat olvastam a kérdéskörrel kapcsolatban, aztán elmerengtem. Azt kívánjuk-e a kubai mélyszegénységben élő embereknek, hogy továbbra is megélhetésük nyomorúságos legyen, és mi hadd gyűjtsünk élményeket, hadd utazzunk Kubába egzotikázni, hadd utazzunk vissza az időben? Vagy szurkoljunk annak, hogy a külföldi befektetők teret nyerjenek, hogy a több ezer kilométer hosszú üres, érintetlen partszakaszokon szállodalétesítmények, bevásárlóközpontok épüljenek; de az éhező embereknek jobb életük lehet? Jobb életük? Úgy értem, könnyebben megélhetnének… Hiszen a kubai emberek melegsége, életörömük, lazaságuk, életigenlésük a magyar ember számára vérpezsdítő és irigylésre méltó. Az utcára kiállva a nők és a férfiak úgy ringatják csipőjüket a forró, utcai salsára, hogy turisták sokasága belepirul. Olyan szenvedéllyel és ritmusérzékkel élnek ezek az emberek, hogy arcukról a víg kedély, a mosoly letörölhetetlen. És elengedhetetlen. Ezért a fent említett jobb életük pusztán az anyagiakra értendő, a mindennapi megélhetésükhöz szükséges jobb lét nekik is jár. Ez nem feláldozható azért, hogy az odalátogató turisták az ő mai életükben örömüket lelhessék – persze, átvitt értelemben.
A karibi időkapszula nem marad mindig az. 🙁 Gyertek velünk Kubába, az élmény egy életre szól!